Szeged és környéke

2016.07.24. 11:48

Simoncsics János táncba viszi Szegedet

Szeged - Simoncsics János, az idén fél évszázados Szegedi Nemzetközi Néptáncfesztivál igazgatója szerint a hajdan szebb időket megélt amatőr néptáncos seregszemle legnagyobb értéke jelenleg az, hogy van. Mesélt lapunknak arról, milyen volt, amikor emelvényről nézték a pártvezetők a fesztivált, és arról is, mit csinálnak nála sokkal jobban néptánctanár gyermekei.

Salánki Zsófia

Esterházyt és Spirót olvas

[namelink name="Simoncsics János"] 1948. május 28-án született Szegeden. A Pedagógiai Főiskola Gyakorló Általános Iskolájába járt, majd a Tömörkény István Gimnáziumban érettségizett. Egyetemi tanulmányait a jogi karon végezte. 1978 óta a kétévente megrendezett Szegedi Nemzetközi Néptáncfesztivál szervezője, igazgatója. A Bartók Béla Művelődési Központban dolgozott népművelőként, majd igazgatóként. Azt mondja, mióta nyugdíjas, van egy másik szerelme is, a szegedi helytörténet. Főleg ilyen témájú könyveket olvas, vagy kortárs magyar irodalmat. Kedveli többek között Esterházy Péter és Spiró György műveit.
– Először a fazekasság érdekelte, hogyan kötött ki mégis a néptánc mellett?

– Kerestem a helyemet, és azt, hogyan fejezhetem ki magam. Színész is akartam lenni, pantomimeztem. Hál’ istennek ez nem sikerült, ennek már letűnt az ideje. A néptáncnál megrekedtem. Az egyetemi együttesben táncoltam, annak fénykorában, majd az ott szerzett ismereteim miatt 1978-ban felvettek a néptáncfesztiválhoz szervezőtitkárnak.

– A néptánc hálásabb szakma, mint a színészet?

– Valószínűleg. Ha egyszer az ember megtanulja a táncot, a népzenét szereti, hallgatja, akkor könnyen ráérez a dologra. Ha már nem is tud felállni, mert nem engedik az ízületei, akkor is jár a lába, ha népzenét hall. Sőt, vágyakozik azok közé, akik még bírják a táncot.

Sokáig csak mozgó díszlet volt

– Könnyen belerázódott a táncos életvitelbe?

– Igen. A szüleim is szerették a népzenét. Így amikor egyetemista lettem, félig ismerős világ volt ez. A Bálint Sándor Néptánccsoporttal pedig máig összejárunk. Lassan fejlődtünk, mindent megszavaztunk. Belekerült a legendáriumba is, hogy bármit mondtunk, az volt a felelet: szavazzuk meg! Felkértük művészeti és együttesvezetőnek Zsuráfszky Zoltánt. Eljött Szegedre, fölhergelt, föltüzelt minket. Ugyan fiatalabb nálam 8 évvel, de a táncban ő a mesterem. Mindig azt hittem, hogy majd a fiaim, lányaim esküvőjén villogni fogok a tánctudásommal, de ez nem így megy, mert mi Zsurától a fiatalos, virtuóz táncot tanultuk meg, és ezt öregen már nem lehet csinálni. Már az első percekben légszomjjal küzd az ember.

– Hogy emlékszik vissza az első néptáncórájára?

– Megjelentem a Ságvári dísztermében, Lipták Mária volt az együttesvezetőnk. Az egyik társamat és engem a sarokba küldött, hogy gyakoroljuk a kalocsai mars lépést, ami akkor még nehezen ment. Sokáig csak mozgó díszlet voltam a háttérben. „Kétlépéses csárdás jó lesz ott nektek" – mondta mindig Lipták Mária. A hetvenes évek elején népszerű volt a táncházmozgalom, nagy bulikat tartottunk. Táncolni még nem tudtam, de az volt a húzóerő, hogy olyan barátaim voltak, akik eredeti erdélyi népzenét játszottak. Ott volt például Sipos Mihály, a Muzsikás együttes vezetője is. A széki tánc volt az első, amit Csendes Tibor és Link Márta, az együttes vezetői megtanítottak. Ebben már improvizálni is tudtam, hiszen ez a tánc lényege.

Néptáncban élő család

– Az egész család táncol?

– Majdnem 30 évesen kezdtem el igazán táncolni, és 44 éves koromig csináltam aktívan. A magam módján egészen jól ment, szemben például a fiammal, aki ötéves korában kezdte, és százszor jobb, mint én. Az alkata is jó hozzá, hiszen magas, szikár. A lányom szintén. Sosem engedtek beleszólni a táncukba, akkor sem, mikor még lehetett volna. A feleségem kívülálló, de már ő is ezt az ügyet szolgálja. Sőt, a harmadik gyermekünk nem hajlandó táncolni, de neki is köze van a néptánchoz. Számítógépes grafikus, így a fesztiválon látható kiállításokhoz készült tablók mind az ő keze munkáját dicsérik.

– Milyen most a gyermekeire nézni?

– Igazi öröm. Nekem nincs tehetségem a tanításhoz, nekik viszont van. A maguk útját járják, a táncművészetből fognak megélni. Néptánctanárnak tanulnak a Táncművészeti Főiskolán. Sára Kolozsvár közelében egy tanéven keresztül fog magyar néptáncot, népdalokat és irodalmat tanítani. Pali Munkácsra megy majd, hogy a kárpátaljai magyar kisebbségeknél magyar kultúrát oktasson.

– Ötvenéves a fesztivál. Hogyan mutatják meg ezt néhány tablón?

– Én kerestem hozzá a cikkeket, képeket, Fári Irén, a Móra Ferenc Múzeum történésze volt a ragasztó. Ragaszkodott a történeti hűséghez, nem engedte, hogy csapongjak. Több száz fotót néztünk át a fesztivál korai korszakából, de nem volt rájuk írva, hol és mikor készültek. Ha ezekre Irén rákérdezett, én bátran mondtam, hogy valamikor a hetvenes vagy nyolcvanas években. Ő erre azt válaszolta, hogy olyan nincs! Majd utánanézett a korabeli újságokban, és azonosította a képeket a háttérről, a díszletről. Neki köszönhetően bátran mondhatom, hogy a képek és az alatta olvasható szövegek 98 százaléka hiteles. Egy szót sem kellene szólnunk az egész fesztiválról, csak azokat a tablókat megnézni. Maguktól beszélnek.

Pártvezetők, egyetlen mosoly nélkül

– Miben különböztek a korai fesztiválok a mostaniaktól?

– 1970-ben például egy akkora tribünt építettek a városháza elé, mint amilyen a Hősök terén volt május elsején Budapesten. Ott ültek begombolkozva, nyakkendőben az elvtársak. Komorak voltak, egy mosolyt sem engedtek meg maguknak. Előttük vízi úttörők álltak díszsorfalat. Rengeteg pénzt öltek akkor a fesztiválba. Például békegalambokat röptettek a Tisza-parti megnyitón, zászlófelvonás is volt, vagy fáklyagyújtás, mint az olimpián. Minden megvan most is, csak egy kicsit kisebb és szűkebb. A Dóm téri gálákban az volt a csodálatos, hogy nagy tömeggel készültek. Azok az együttesek, akik eljöttek, néhány nap alatt rakták össze a műsort a szegedi kánikulában. A mostani gálára meghívtam az összes koreográfust, akik a Dóm téri gálaműsorokat koreografálták. Meghívtam például Novák Ferencet, Foltin Jolánt, Zsuráfszky Zoltánt. Foltin Jolán pedig félmillió forintot is felajánlott, amikor felhívtam. Ettől elállt a lélegzetem. Megható gesztus volt, most sem találok szavakat rá.
 

Otthonában is teret kap a népies stílus. Itt éppen egy szalmakakapot és egy pártát mutatott meg nekünk.

Otthonában is teret kap a népies stílus. Itt éppen egy szalmakalapot és egy pártát mutatott meg nekünk.


– Mi az az emlék, ami Önnek a fesztivált 50 évét jelenti?

– Sok minden és mindenki, de mégis azt emelem ki, amely az én ötletemre épített. Amikor 1996-ban Zsuráfszky Zoltán itt volt a Sámántánccal, és ezzel kötöttük össze a fesztivált. A finnugor rokon népek voltak a vendégek, akik olyan folklórműsorral érkeztek, amelyet addig itt sosem láttunk. Akkor szabadultak ki a szovjet fogságból, először jöhettek Európába. A másik meghatározó élményem pedig, amikor Foltin Jolán Szöged hírös város címmel csinált egy gálaműsort, ami Szeged népi hagyományaiból állt össze.

Dörgedelmes levelekkel mentette a menthetőt

– Saját táncos múltjából mire emlékszik vissza szívesen?

– 1980-tól 1990-ig voltam a legaktívabb. Zsurának köszönhetően nagyon komoly munka folyt az együttesben. Vidéki egyetemi együttesből arany fokozatúvá fejlődtünk. Minden második évben volt egyetemi fesztivál. Egyszer Zsura nem ért rá eljönni, és én mentem ki helyette átvenni a díjakat. Percenként kellett felállnom. Volt egy háromtételes halottasunk, amit a dijoni világfesztiválon mutattuk be. Szerintünk ez feldolgozás volt, nem eredeti néptánc, így a stilizált kategóriába jelentkeztünk. A zsűri azt mondta, hogy ha az eredeti kategóriában nevezetünk volna, mi lettünk volna a legjobbak. De így, a stilizáltban, csak az ezüstérmet hoztuk el. Addig magyar néptáncegyüttes Dijonban ennél jobb eredményt nem ért el.

– Milyen nehézségei vannak egy fesztiválszervezőnek?

– A pénzhiány. Az ember elképzel valamit, amit egyáltalán nem biztos, hogy meg tud valósítani. Nem beszélve arról, hogy minden ideérkező együttesnek más igénye van. Ezeket összhangba kell hozni, és bonyodalom nélkül levezényelni a fesztivált. Többször úgy tűnt, megszűnik a fesztivál. Ahogy válogattam a dokumentumokat, megtaláltam az általam írt dörgedelmes leveleket, amelyeket különböző helyekre küldtem azért, hogy megmaradjunk. Most, évekkel később teljesen el vagyok ámulva magamon, hogy milyen kemény dolgokat írtam. A fesztivált szakszervezetek tartották fenn, a rendszerváltáskor viszont ezek megszűntek. Addig ügyeskedtem, amíg valaminek a hátán, taraján mindig megmaradtunk. Az idei fesztiválnak így az a legnagyobb érdeme, hogy van.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!