Őskövület és helikopter

 Kedvenc városa? – Assisi. Nemcsak Szent Ferenc miatt, hanem mert egy ékszerdoboz a hegytetőn. Kedvenc filmje? – Imádom a filmeket. Talán a Napfivér, Holdnővér. Kedvenc étele? – Túrógombóc, a legrosszabb is jó. Kedvenc itala? – Paradicsomlé, abból is a klasszikus kecskeméti üveges. Tudok pár helyet, ahol árulják. Kedvenc festője? – Rembrandt az elegáns ecsetkezelése miatt. Imádom Schielét, de szeretem Bacont és Monet-t is.

– Azoknak az egyházi alkotásainak az „életnagyságú" vázlatait mutatja be, amiket különben mozdítani sem lehetne, hiszen templomi oltárképek, szárnyas oltárok, keresztút-ábrázolások.

– Soha nem mutattuk még be ezeket a képeket, hiszen a helyszínen megfestem, felszentelik őket, és hívők imádkoznak előttük. Nagyközönség viszont nem látja. Két hazai képem a Kalkuttai Teréz anya az újszegedi templomban és a Szent László-oltárkép Mórahalmon, a többi határon túli. Ezért öröm, hogy együtt megmutathatom.

 Vonzza a halál

– Vallásos? Ezért fordult szakrális témák felé?

– Apai nagyanyám, aki orvosként dolgozott, és egyik példaképemnek tekintem, minden reggel templomba járt. Nekünk nem erőltetett semmit, de az, hogy ő milyen ember volt, hogyan gyógyított a nagypapámmal együtt, példát adott. Amikor régebben a két lányommal és a férjemmel mentünk vasárnapi misére, az olyan koncentrált együttlétet jelentett... Mind a mai napig eljárok, még ha egyedül is, mert akkor magam vagyok, elgondolkodom, megnyugtat.

– Mikor kapta az első templomi megbízását?

– Utolsó éves voltam az akadémián, amikor Novák István tervezte az ajnácskői templomot. Megkért, fessem meg Keresztelő Szent Jánost. Nem kaptam levegőt, akkora megtiszteltetés az. Általában magamnak festem a képeimet. Én vagyok benne mindben, azok az én gyerekeim, megszülöm és hagyom élni őket. Bennük van az én örömöm és bánatom. Az egyházi képek viszont mások. Azok előtt keresztelnek, esketnek és temetnek – megnyílnak az emberek. Azokban nem én vagyok a fontos, ezért azokat nem is írom alá.

– Kalkuttai Teréz anyához sok szállal kötődik...

– Gyerekkoromban a bátyámmal (Sonkodi Gábor traumatológus, a kakasszéki gyógyintézet vezetője – a szerk.) közös kis szobánk falán, az ágyam fölé idézeteket írtam fel, többek között tőle is. Így vele ébredtem. Mindig foglalkoztatott, hogy el kellene utaznom Kalkuttába. Még egy féléves ösztöndíjat is elnyertem az akadémián a Távol-Keletre. Mégsem mentem, annyira kötődtem a szüleimhez és a bátyámhoz. De Teréz anya mindig ott volt nekem.

– Miért vonzza annyira a halál és Teréz anya, aki haldoklókat istápolt? Ön derűs, életvidám.

– Teréz anya nem gyógyított, hanem intézményeibe összeszedte az utcán haldoklókat, és méltó körülmények között elbúcsúztatta őket. A doktorimat is a halotti kultúrából írtam. A halál nem szomorú, hanem ugyanolyan része az életünknek, mint a születés. Csak a mi kultúránk tette azzá, ami, hogy félni kell tőle, hogy nem beszélünk róla. A nagymamám a karomban halt meg, és soha nem lehetek elég hálás a Jóistennek, hogy átélhettem. Láthattam, hogy ez megváltás és gyönyörű dolog, ha megadjuk a módját. Ha otthon hal meg egy családtag, elköszön tőle mindenki, fogjuk a kezét, elmondjuk, hogy szép és jó volt együtt, és békében elaludhat. Ezt jó lenne átadni a gyerekeinknek. Hogy a temetőbe is természetes legyen kisétálni, és ott időt tölteni együtt.

Három évig nem beszélt

– Orvoscsaládban miért nem orvos lett?

– Előbb volt a rajz és a szoboralkotás. Hároméves koromig egyáltalán meg sem szólaltam, csak rajzoltam és gyurmaszobrokat készítettem. Édesanyám aggódott is, hogy nem lesz épkézláb ember belőlem. Később orvos akartam lenni, gyereksebész, gyerekként sokáig nővérként segítettem ki a gyerekklinikán. Édesapám (Sonkodi István szájsebészprofesszor – a szerk.) beszélt le róla, mondván, ha családot szeretnék, a hivatás nem fér bele. Hálás vagyok érte. Közben megmaradt a szobrászat, így végül rajz–földrajz szakot végeztem a tanárképzőn. Ott nagyon meggyűlöltették velem a rajzot, mert csak kockát ábrázoltunk. Utolsó évben jött a festés, emberek, mozdulatok, drapériák. Akkor találtam magamra.

– Érdekesek a tusrajzai. Azokra mikor marad ideje?

– Remek játékok. Az akadémián kaptam rá, hogy krokit, vagyis mozdulatrajzokat készítsek. Beállnak, két percre mozdulatlanok maradnak, azt kell megrajzolni. De míg a többiek ceruzával tudtak korrigálni, én tussal egy vonallal dolgoztam. Mialatt készülök a kiállításokra, már máson is jár az agyam. Az egyházi vonal mellett viszem a saját dolgaimat. Évekkel ezelőtt megfestettem a nyugatos írók ereklyéit, utána a múzsáikat, aztán a New York Kávéház homlokzatát látva rádöbbentem, milyen jó épületet festeni, és jöttek a templomok, kastélyok. Sokat utazom, gyűjtöm az élményeket.

– Irigylem, mert tudja, mit nézzen meg. Mit tanácsol?

– A mesterem, a többszörös Munkácsy-díjas Dienes Gábor azt mondta, nincs olyan, hogy jó kép. Az a jó kép, ami mellett megállsz. Én a bejárattól körbenézek, és látom, melyik két képhez megyek közel, hogy ne legyen csömöröm.

– Van olyan képe, amitől nem válik meg?

– Igen, több is. A Mostohák már vagy húszéves, de a tekintetük fogva tart. És egy-két képet minden kiállítási témámból elteszek; ezek idézik fel később az adott időszakot.

– Különlegesek a keretei. Honnan származnak?

– Gyűjtöm őket, mert szeretem, és ezt kapom karácsonyra, születésnapra, barátoktól. Van, amelyik csak tíz év után találja meg a képét. Két lányom szerint őskövület vagyok, mert nekem ez fontos, holott sokan nem is kereteznek.

Kossuth rádióra fest

– Mennyit fest a tanítás és a család mellett?

– Szerencsére nem is akármekkora a család, huszonnyolcan vagyunk a karácsonyfa alatt. A szüleimmel rendszeresen összejövünk. Édesanyám vasárnapi ebédje elmaradhatatlan, a lányok is itthon vannak még. A tanítványaim is fontosak. Rapszodikusan festek, de csak hétköznap, mert a hétvége a családomé. Nincs ihlet, akkor festek, amikor ráérek. Húsz perc bemelegítés alatt, míg kinyomom a festéket és bekapcsolom a Kossuth rádiót, kiderül, jön-e valami. Előbb kőkemény munka az alkotás, de aztán van egy pont – a mesterem szerint –, ahonnan a Jóisten vezeti a kezem. Sokszor hat-nyolc órákat állok a vászon előtt csípőre tett kézzel, mert úgy viszonylag nem fárasztó. Van kép, amit gyötrök két hónapig, és van, ami két nap alatt megszületik.

– Min dolgozik most?

– Ugyan a régi vázlataimat állítottuk ki, nem tudtam megállni, hogy tizenöt új képet ne fessek. Most a makói zarándokközpontnak készítek Rilke műve alapján tizenöt, Mária életéről szóló képet. A költő is visszaköszön az életemben: évtizedek óta a párizsi háza a kedvencem a napfényes szimmetriájával. Egyébként minden összefügg mindennel. Az első oltárképem előtt keresztelték lányom, a stáció festésekor született a kisebbik. Szenvedéstörténet és születés kapcsolódott egybe.

– Mivel regenerálódik?

– Minden reggel tornázom, hétvégén futok. Ettől mindent jobban bírok, a kiállítás előtt ötven képet mozgattam meg. Máskor úszni megyünk vagy teniszezünk a családdal.

– Előfordul, hogy nem mosolyog?

– Hogyne, nekem is vannak rossz napjaim. Különben is, katonatiszt természetem van. A lányaim szerint mint egy helikopter körözök fölöttük, és mindenbe beleszólok.

Tiltott terület a műterem a család és kívülállók számára is. Mi bebocsátást nyertünk. Fotó: Frank Yvette