Olvasónk írta: Feloldozás

Volt idő, amikor a magyar emberek disszidáltak a jobb megélhetés reményében. Szöktek a határokon, aknák között, hónapokig lágerekben laktak, politikai menedékjogot kértek. Mostanság szabadon, útlevél nélkül mennek el főként fiatalok, de meglett férfiak és nők, családostul, szintén abban reménykedve, hogy jobb fizetést kapnak, boldogulnak, magasabb életszínvonalon élhetnek, megbecsülik a munkájukat, könnyebb az előbbre jutás…

Ez még mindig a turáni átok? Örökké fájdalmak között élünk, búcsúzkodunk családtagjainktól, gyerekeinktől, unokáinktól, testvéreinktől.

Szomorú, idős szülék, testvérek a kapuban néznek távozó szeretteik után. Csonkák a családok, összetört lelkek, minek a nagy asztal…? Mintha a jelenlegi kormány szinte küldené is ki a hazájukból az embereket. Menj, hiszen itt éhbérért gályázol, rabszolga vagy. Helyzetbe hozzák, és elmegy. A világ fejlődik, az igények az egekig érnek, meg különben sincs megértés. Az együttélés nem öröm, hanem pokol a nincstelenségben. Az orvosnak kevés a fizetése, várja a betegtől a jattot, aki fizeti az egészségügyi hozzájárulást is. És még folytathatnám…

Azt gondolom, a turáni átok az agyakban fogant meg. Talán a számítógép vagy az okostelefon egy napon tanácsot tud adni, hogy a kizsákmányoló önzéstől hogyan szabaduljon, kapjon feloldozást a magyar nemzet.

Grandpierre Cecília