Szóból tett

A fotón egy édesanya hajol a kisfiához. Szeretettel, gyengéden arcon csókolja. A szemük zárva, úgy, ahogy tenni szoktuk, amikor igazán átéléssel csókolunk meg valakit. Mégis megkeseredik a számban a reggeli kávé, pedig a kép akár idilli is lehetne. Ha a baba nem lenne halott.

Magyarországtól nagyon távol, Mianmarban készült a fotó. Arról, hogy van egy nép, amelyet rohingyának hívnak, bevallom, csak nemrég tudok. Nem tudom, mi a köztük és a körülöttük élők közötti konfliktus eredete, nem is ezt akarom kutatni. Még csak nem is az Európát is érintő népvándorlásról akarok most értekezni. A fotó, amit reggel láttam az interneten, földbe döngölt. Mert azt vetette föl bennem már ki tudja hányadszor: honnan születik a gyűlölet? Hogyan jut el oda ember, hogy tettel, hanyagsággal, félrenézéssel embert öljön? Mi az a pont, ahol átszakad a gát, megszűnik a humánum?

Talán túlzottan idealista vagyok, lehet, nem is a mai világban lenne a helyem, de mindezek ellenére abban hiszek, hogy az emberek többsége jó. És hogy a parazsat kell eloltani, az erdőtüzet már nem lehet. Szabályokkal, törvényekkel, segítségnyújtással – mindegy, csak ne halál legyen a vége. A történelem számos példát adott arra, hogy bárkiből lehet áldozat. Megrettenek, amikor az interneten kifordulnak magukból a hozzászólók, többnyire vadidegenek, és egymásra licitálva írják: a cikk érintettjét milyen módon kínoznák, gyilkolnák meg. Valakit, egy másik embert, aki nem is őket bántotta. Tényleg megtennék? Ha igen, ők jobbak, mint aki ellen gyűlölködnek? Ha nem, miért ínak ilyet? Nagyon vigyázzunk, mert a szavaknak hatalmuk van. Kezdődhet az egész otromba beszólogatással. Majd egy nap arra ébredünk, hogy mi vagyunk azok, akiknek az életükért kell futni.