2017.07.16. 09:52

Filmkritika: Elvetett kocka - Megnéztük A majmok bolygója - Háborút

Az öntudatra ébredés lázadást szított, a lázadás pedig forradalommá fajult. Majom és ember egymás ellen fordult, ami most már szükségszerűen és elkerülhetetlenül az egyikük pusztulásához vezet.

Lass Péter

Nem sok olyan filmtrilógiát ismerünk, ami első képkockájától kezdve az utolsóig egységesen magas színvonalat produkál, miközben részről részre képesnek bizonyul a megújulásra is. E ritkaságok egyike A majmok bolygója, amely néhány évvel ezelőtt az 1968-as, azonos című klasszikust alapul véve (és annak mintegy előzményeként) indult hódító útjára, majd lett még komolyabb hangvételű a második részre, hogy végül a mostani, harmadik felvonásban teljesedjen ki igazán. A majmok bolygója – Háború a trilógia korábbi részeihez hasonlóan ékes bizonyíték arra, hogy a forradalmi látványt és a digitális trükköket hozzáértő kezek igenis képesek lehetnek a történet szolgálatába állítani, és fordítva.

Ami lázadásnak indul, előbb-utóbb háborúvá fajul. Caesar, a majmok vezetője nemcsak szeretettei halálát, hanem egész fajának (szolga)sorsát is kész megtorolni.

Dramaturgiailag gyönyörűen elkülöníthető részegységekből áll a Háború, amitől egyszerre logikus, hiteles és kiszámítható. Matt Reeves filmjében a bonyodalom onnan indul, hogy Caesar párját és egyik gyermekét az Ezredes néven ismert katona meggyilkolja, mire a majmok vezetője bosszút esküszik, és magányos harcba indul a majomgyűlölő Ezredes ellen. A harc persze nem sokáig marad magányos, hiszen Caesar hamar társakra talál – olyanokra, akik soha, egyetlen pillanatra sem engedik el hőn szeretett vezetőjük kezét. Ugyanakkor az Ezredes sem afféle magányos farkas, aki egyedül, pusztán úri passzióból öli – vagy gyűjti be – halomszámra a majmokat. Neki is terve van, egy nagyszabású terv: az emberi faj megmentése a pusztulástól. A kocka tehát el van vetve: Caesar és az Ezredes összecsapása minden előzménynek végső és visszafordíthatatlan következménye, egy valódi fajok közti háború.

Ezt a háborút Matt Reeves rendező a lehető legkevesebb puskaropogással és csatajelenettel mutatja be, ami csalódás lehet mindazok számára, akik egy ilyen címen futó alkotástól jóval több akciót várnának el. Félreértés ne essék, a trilógiazáró darab is elképesztően látványos, de csak olyankor, amikor feltétlenül szükséges, hogy látványos legyen. A film végig egy rendkívül tudatos koncepció mentén halad, aminek köszönhetően nem annyira a háború a lényeg, hanem az odáig vezető út. A készítők jól tudják: a cél önmagában kevés, ha nem ismerjük a hozzá vezető okokat, és bizony ezért látunk megannyi csendes, már-már művészfilmes megoldásokkal operáló jelenetet, amelyek mind-mind azt szolgálják, hogy meglássuk az embert az állatban és az állatot az emberben.

Ha már ember az állatban: Andy Serkis harmadszorra is briliáns Caesar szerepében, a majmok képi megvalósítására pedig egyszerűen nincsenek szavak. Woody Harrelson az Ezredes szerepében szintén telitalálat – bár az a gyanúm, ezt a karaktert ő álmából felkeltve is simán eljátszaná. Látszólag egy tipikus főgonoszt alakít, mégis valamennyi jelenete emlékezetes és meghatározó. Matt Reeves és csapata mindent kihozott a karakterekből, de ugyanez igaz a történetre is. Néhol giccsbe hajló és túlságosan is pátosszal teli, de végig izgalmas, helyenként pedig igazán mély és komoly szórakozást nyújt a tartalmas időtöltésre vágyó nézők számára. A majmok bolygója trilógia kiváló lezárást kapott, miközben méltó búcsút vett a filmtörténet egyik legemblematikusabb nem-ember karakterétől, Caesartól.

8 csillag a 10-ből