Maradandó élmény

A napokban színházban voltam Szegeden. Fiatal társulat adott elő egy kortárs, humorral átszőtt darabot a hozzájuk méltó igényességgel és leleménnyel. Mondhatnám, hogy emlékezetes műsor volt, megérdemelték a végén a vastapsot – én viszont a maradandó szellemi élményen kívül mást is kénytelen voltam hazahozni. A produkció egy jelentős részét ugyanis egy nézőtársam egész egyszerűen szétköhögte.

Az egy dolog, hogy a szerencsétlen társulat tagjainak olykor valósággal ordítozniuk kellett, hogy a szövegből legalább valami átszűrődjön. Az aprócska nézőterű, szűkös, amúgy is levegőtlen helyiségben azonban nem ez volt az egyetlen kellemetlen hatás: az illető a folyamatos krahácsolással alighanem tekintélyes számú kórokozót adott át, nem tudni, hány embernek. Egynek biztosan, ugyanis az elkövetkező néhány napot fájós torokkal, orrfolyással, állandó lázméréssel és hasonlókkal voltam kénytelen tölteni. Pedig én nem is a közvetlen közelében ültem.

Ha valaki beteg, együttérzek vele és mielőbbi gyógyulást kívánok neki. Soha nem fogom azonban megérteni, hogy ilyen állapotban miért megy el valaki olyan rendezvényre, ahol rajta kívül még szép számú nézősereg van. Azon túl, amit már leírtam – hogy a többieket zavarja, és rosszabb esetben meg is fertőzi – , ő maga sem tud felhőtlenül szórakozni. Vajon mit mesélt az ismerőseinek az előadásról? Egyáltalán: mennyire emlékszik belőle?

Gyakorlatilag kidobta a semmire a belépőjegy árát. Az állandó köhögés miatt szenvedni ugyanis, igazolhatom, otthon is lehet. Ha ezt választotta volna, szerintem mindenki jobban jár – még ő maga is.